Hagyomány és Evolúció


Reggel 9kor követve az irányadó jelzéseket a Gerbeaud ház tágas vakító fehér termében találtam magam...a fizikai jelenlétem legalábbis mindenképp biztosított volt, és próbáltam feldogozni saját rendszeremben, hogy igen ma vasárnap van, és nem éppen egyik oldalamról a másikra fordulok, hanem már készülő ételek, és nem utolsó sorban illatok, szorgos kezek, nézelődő tömeg váltja fel a párna-takaró érzést.

A beltér, tágas főzőpultjaival, képernyőkkel, sajtósok kameráival, a zsűri pódiumával és végül az egyenlőre még üres volt asztallal olyan érzést keltett bennem, hogy itt valami komoly-izgalmas-és gyomor csikiző eseménynek lehetek a részese. Kitartóan jártuk körbe körbe az épp remegő kezű, vagy határozottan daraboló szakácsok pályáit, de egyre erősebb illatok áramlottak az egy emelettel lejjeb húzódó sörözőből is. Hamar kiderítettem, hogy itt bizony kóstolgatni való falatok készülnek Az Olimpia, Onyx, Litauszky, Bock, Kistücsök, és a Chateu jóvoltából.

Én egyre jobban átérzem azt az adrenalint ami ilyenkor dübörög a versenyzőkben, hiába a magabiztosság, a tuti recept, ami hetek óta napi szinten lefőzésre kerül fejben és konyhán egyaránt, hiába a tapasztalat, ott és akkor megmagyarázhatatlan okokból a tálalás, ahogy elnéztem a legnagyobb látványos megmérettetésnek tűnt.
Tudtam, hogy ez igen nagy mérföldkő lehet az Ő életükben, a zsűrik között nem volt egy magyar sem. Az első fordulóban még végig néztem a zsűri nyammogását-hőkölését, de leginkább az volt a félelmetes ahogy rezzenéstelen arccal faltak be egy egy darabot, és esélytelen volt megtippelni mit gondol valójában...gondolom olyan azért nem volt amit legszívesebben kiköpnének...

Az ő szájukban volt a legfontosabb az íz, nekünk kivetítőn, és a hangulatfelelősök elmondásai alapján (Zsófi és Harmath Csaba)... és persze a muníciót adó kóstoló falatok mellett fogadhattunk ki lesz látvány alapján a legjobb tányér, vagyis fogás. Persze minél közelebb kerültünk a végeredményhez, annál jobban terjengett a pletyka, ki lesz a nyerő.

Személy szerint még mindig sertéshús kerülő vagyok...és személy szerint még mindig desszert párti...és személy szerint még mindig egy könnyebb falattal tudok megbirkózni, mint egy tájházi magyarral. De...a körömpörkölt (még leírni is rossz) az nem is körömpörkölt volt, nem lehetett az, mert megettem és imádtam. Vagy a szalontüdő perecgombóccal, az nem lehetett a kedvencem, az SERTÉSTÜDŐ! Hiába fogtam fel, hogy rántott pacal a következő tányérom, (amivel mondjuk spec tényleg percekig álltam háborúban, hogy márpedig nem zárkózhatok el és meg kell kóstolni) az új szavammal élve „beújmagyaroztam”...és ennek tetejébe még a desszerteken és végig kellett kanalazni.:)

Ezek után nem hiszem hogy csodálkozna valaki azon, hogy féllábbal álltam már a végeredményt, a versenyt pedig a 4 tányéromnál elvesztettem és megkezdtük saját értékeléseinket, saját zsűrizésünket a sörözőben, mert ha már kóstolunk akkor ítélünk is.:)

A nap hamar elment, a kóstolások, vélekedések, sajtótájékoztató, egy számmal nagyon nadrágért való könyörgés egyszer csak üdvrivalgásba, viharos tapsokba fordult át. Imádom a tömeges örömködést, elindul, mindenkin végig fut és egyszerre tombol a közönség, a szakmabeli és az elfáradt (de remélhetőleg elégedett) szakács is. Imádtam az elejétől a végéig...mindennap azért nem szeretném, szó szerint súlyos problémákat vonhatna maga után:)

Részletes eredmények és díjazások a Dining Guide oldalon, és nini egy videó is az Indexen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése