Viszlát Pataki, Hello....!

Van olyan pillanat amikor menni kell. Először csak kisebb okok, gondolatok, elképzelések merülnek fel, és ahogy ezek hónapról hónapra gyülemlenek, végül eljön az elhatározás és lépsz.
Nem számít, hogy van e lehetőség, vagy nincs. Így határoztam már hetek óta, csak kimondani volt nehéz, hogy nekem már menni kell a Pataki cukrászdából. Nagy kihívás volt, és lehet, hogy kiszálltam a végállomás előtt. De sosem érdekelt a babér. Csak a munkám volt fontos, és a megbízások. A többi, egy ideig nem számított. hálával tartozom, mert játszóteret kaptam. Amit tudtam kihoztam, új technikákat fejlesztettem, vagy tanultam nagy vaskos könyvekből. Játszhattam az ízekkel,belevághattam vad dolgokba. Van aki megteszi, vagy megteheti hogy elhagyja az országot és ott tanul neves cukrászoktól. Nekem maradt a könyv, és bevallom, nagyobb volt az öröm, ha sikerült... végigcsinálhattam nagyobb rendezvényeket (Nespresso, DG, Segal-Mautner Zsófi magánrendezvények) . Talán az a legjobb érzés, ha valami sikerül, pont úgy ahogy elterveztem, és talán az a legjobb elismerés ha a "megrendelő" rám bízza a desszert kitalálását.
De nem...a legjobb érzés tudjátok mi? Mikor hazahoztam Férjnek új kreációkat, és azt mondta: Ügyes vagy! (...és még meg is ette) Ide-vagy oda elhívatottság, végeredményben az OTTHON csak ez számít.
Egy biztos olyan szakmára találtam rá a Kistücsök révén, amit sose lehet megunni, mert mindig van új, jobb, mindig van mit tanulni. Véget nem érő út, és kiszámíthatatlan. Imádom.